Palántázás a Széchenyi kerti gyülekezetben

Nem vagyunk egyedül Debrecenben, sőt nagy valószínűséggel egész hazánkban sem, ha kijelentjük, hogy az elmúlt bő két esztendő a maga bezártságával óriási próbatételt jelentett a számunkra. Ennek nyomait még sokáig látni és érezni fogjuk, hiszen szembe kellett néznünk az ezt követő fogyással, ami a gyülekezetépítés területén a legelkeserítőbb dolog. Ugyanakkor időt és lehetőséget kaptunk arra, hogy imádságos szívvel újratervezzünk és a nyitás pillanatától kezdve a lehető legtöbbet megtegyünk az emberek megszólításáért. Mi itt a Széchenyi-kertben.

Az üres helyek azt jelzik, hogy nincs időnk a várakozásra, sem a siránkozásra, hanem a tettek mezejére lépve, mindent meg kell tenni és ragadni ahhoz, hogy kicsiket és nagyokat vezessünk az Úr Jézus elé. Tehát „tanítványozni”, azaz palántázni kell!

Az üres padokból – csak úgy – nem szoktak emberek kinőni, mint ahogy kiskertünkben sem – csak úgy – jelenik meg a piros, érett paradicsom. Minden a palántával kezdődik. Persze van, aki bátor és magról indít, s olyan is van, aki biztosra megy és „előnevelt” állapotban veszi meg a növényt; mindkettő lehet eredményes, csak talán a módszer és az időbefektetés különböző.

A tavaszi felnőtt konfirmandus csoportunk egyik jegyespárja palántázásba kezdett. Az egyik bibliaórán a beszámolójukat a többiek élénk figyelemmel, majd hozzászólásokkal kísérték. Mindenki már a lelki szemei előtt látta a gyönyörű termést, már érezte az ízét és az illatát. Ez így természetes.

S nem sokkal ezután látták meg, és érezték át, hogy Isten is palántázásba kezdett. Velük. Ők tizenegyen, s még huszonöt kamasz „beültettettek” a templompadba. Jó a talaj, kiváló a miliő, ami református egyházunkat és a mi gyülekezetünket jelenti, tehát jogosan várjuk itt is a termést. Már jelei vannak a csírázó hitnek, a tisztuló szeretetnek és a növekedő lelki erőnek. S különös áldásként éljük meg, ahogy fokozódik bennük a tettrekészség. Jól látjuk ezeket a változásokat és őket is, akik nemcsak a mi szemeink előtt vannak ott, hanem annak szemei előtt is, akit Pál apostol Krisztus Istenének mond – többek között – az Efézus 1,17a-ban.

S azonnal eszünkbe jut az 1Kor 3,6 is: „Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést.” Az ember dolga csak bizonyos lépésekig tarthat, azaz ültetni és öntözni, de az még nem elég, hiszen van egy olyan „művelet”, amit mi már nem befolyásolhatunk, ahol nekünk már nincs hatalmunk, ami abszolút isteni kompetencia: ez a növekedés.

Gyülekezetünk Isten iránti hálás örömmel köszöni meg a felülről való vezetést és az idelent látható „palántákat”, akiknek az életében – hisszük – a mélyebb meggyökerezés és a gyümölcstermés következik. Boldogság számunkra, hogy gyermekeik után édesanyák indultak el a hit útján és az ünnepi istentiszteleten együtt tettek fogadalmat az Úr Jézus követésére és együtt kaptak áldást ennek az útnak a bejárásához.

Erről a helyről is azt kívánjuk nekik, hogy ez a templomba és a Jézus Krisztus ölelésébe való „beültetés” szóljon egy életre, amely növekedést és gyümölcstermést eredményez!

Lovász Krisztián

lelkipásztor 2022. 06. 08.