Lelkészi köszöntő (2022 december)

„… múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság.”

(1Ján 2,8b)

Egy hónappal ezelőtt Kárpátalján jártam, ahol a testvérgyülekezetünkben,
Csonkapapiban evangélizálhattam. Estéről-estére növekvő létszámban voltak jelen az
atyafiak, ami minden igehirdetőnek különösen nagy öröm. Vajon azért van ez így, mert ott másak az emberek? Könnyebb hinni? Vagy nincs más dolguk? Szerintem egészen máshonnan kell megközelítenünk ezt a kérdést.

Onnan, hogy az ott élők ebben a szükségben érzik azt, hogy mi az, ami fontos, s mi az,
ami felesleges, azaz az emberi élet feltételeinek egészséges sorrendjét, illetve a hétköznapok egyik legáldottabb rendezőelvének, a békességnek mellőzhetetlenségét, ami nekik is pontosan azt jelenti, mint a növénynek a Nap sugara. Érzik továbbá azt az erőt, amelyet a nagyhatalmak téves döntései felett az Örökkévaló Isten hatalmának jótékony szétáradása jelent. Mert sötét erők mozognak a keleti fronton és sötét erők veszik birtokukba a szíveket az emberlakta vidékeken. A korábban megszokott komfort elveszett, az eddig természetesnek tartott lehetőségek pl. a találkozásra, az együttlétre és egyáltalán az életre, odavannak. Ráadásul az áramellátás akadozásából fakadó nehézségek még nehezebbé teszik mindennapjaikat.

Jelenti ez a házban működő összes elektronikus eszköz működésképtelenségét, kezdve a kávéfőzőtől egészen a mobiltelefonok töltőjéig. Az áramhiány kihat a vízellátásra is, hiszen a legtöbb helyen nem vezetékes víz van, hanem szivattyúval történik annak előteremtése, s nem utolsó sorban olykor ellehetetlenedik a fűtés, amely a téli időszakok emberének a legnagyobb ellenfele. A világítást pedig még nem is említettük.

Ébredés mindig ott van, ahol az emberi élet eszköztárainak és megoldóképleteinek
végső lehetőségei megszűnnek. Ébredés csak ott van, ahol az ember elérkezik az ő erejének határkövéhez, amely mellé csak leroskadni tud; ahol teste és lelke már arra sem képes, hogy ha csak puszta tehetetlenségével is, de jelezze, bajban van. Az ébredéshez először is sötétség kell. Az ember ugyanis a sötétségben nem mozog otthonosan. Kimondottan esetlen, tétova és bizonytalan. A sötétségben elfelejti „énességét”, autonómiáját és ezzel odalesz minden gőgje is, mert ott már nem tudja magát egyedül elképzelni.

Milyen nagy dolog, hogy így Isten sem akar minket látni. Ezért Ő az, aki máshonnan
közelít, hogy ebben a már meglévő sötétségben teret nyerjen. A világban, a sötétségben megjelenő Isten nem tud nem ragyogni. Ő az a Fény, az a véghetetlen Fény, amelyből érkezik a mi Megváltónk, a világ világossága, Jézus Krisztus. János apostol erről a megtapasztalásról írta ünnepi igénket. A sötétet nemcsak zárójelbe tevő, hanem teljesen megszüntető Megváltóról ír, mert múlik. Igen, múlik. Halljátok, emberek? Van igazi, kifogyhatatlan és életre segítő fény! Mellette összegyűlni, Őt befogadni és így továbbmenni, ez a mi feladatunk.
Pontosan úgy, ahogy Csonkapapi aranyos templomából hazaindultak a hívek. Az
evangélium fényességét nem tudta elnyomni a kívülről befelé nyomulni akaró sötét, az örömhír hangját nem tudta elnyomni a máskor oly zavaró generátor hangja, mert Istent semmi sem tartóztathatja, nem akadályozhatja, ha Ő indulni akar. Így volt Betlehemben és így éltük meg Csonkapapiban is. Miért ne történhetne meg ez velünk is?

Kézfogáskor a nénik és bácsik hónuk alá szorították az ősi „zsoltárt”, és az elemlámpájukat. Majd kiléptek a sötétbe. Míg az autók nem világították be a kicsi hidat és a patak menti utakat, kicsi fénycsóvákat láttam mozogni a sötétben. Billegtek, de haladtak; mert a fény feltartóztathatatlan. És erős, mert a sötét egyszerűen nem tud vele mit kezdeni.

Múlik a sötétség Testvérek, mert fénylik az igazi világosság, azaz született nekünk a
Megtartó, aki az Úr Krisztus a Dávid városában! Karácsonykor gyűljünk össze a Fény körül, hogy ha billegve is, de haladhassunk.

Lovász Krisztián
lelkipásztor