Gyülekezeti jubileumi Istentisztelet
„… falat emelsz a régiek által lerakott alapokra…” Ézsaiás 58,12b
1900. december 30-án a budapesti Kálvin téri református templomban, a dunamelléki
püspök, Szász Károly egy István király megkoronázásának 900. évfordulója alkalmából tartott istentiszteleten a következőt mondta:
„Kilenc százados keresztyénségünk soha sem hanyatlott, soha sem ingadozott, sőt a reformáció négy százada által csak tisztult; Krisztus evangéliumához mindig közelebb vezetett… De nem hisszük, ne is áltassuk magunkat, hogy egészen Krisztushoz jutottunk… Krisztushoz még mindig és folyvást közelednünk kell…”
Azaz: hol az építkezésnek, hol pedig a felújításnak folytatódnia kell! Mondjuk úgy, hogy a „megújulás” soha nem állhat meg! Ezt a megállapítást az Imre hercegnek hagyott intelmek sorainak, és augusztus 20. fényének, ezáltal István király örökségének a világosságában csak megerősíthetjük.
Kedves Testvérek!
Hazánkban a keresztyénség felvételének első lépésétől kezdve, ahogy a keresztyénség
e világban való megjelenésétől kezdve folyamatos az Úr Jézus Krisztushoz való „közeledés”. Ennek vannak külső és belső jelei és feltételei, amelyekért ma hálát adunk. 25 évvel ezelőtt szenteltetett fel ez a templom, s valósult meg egy álom, amit évtizedeken keresztül talán még maguknak sem vallottak be, vagy csendben „hordtak” a szívükön sokan. Hét lelkipásztor, sok presbiter és számtalan gyülekezeti tag rakta az alapot ahhoz, hogy az egykori Tócóskerti pincesorok és kicsi kertek helyén Isten háza felépülhessen. S a csoda megtörtént, felépült.
A templomépítő lelkipásztor (Jenei Zoltán), a főgondnok (Németh László) és a presbiterek nagy hűséggel és kiváló szakemberek (építész, vállalkozók) vezetésével fizikai, szellemi és lelki erőt nem sajnálva, éjjeleket és nappalokat végig küzdve vetették meg az alapot és rakták egymásra a téglákat. Ez az emberfeletti munka folyamatosan zajlott, legelőször is itt, a lakótelep szélén, de legalább annyira intenzíven a dolgozószobák, vagy a hatóságok asztalainál és nem utolsó sorban a gyülekezet gyermekei szívének belső szobájában.
Ezt igazolják az öt évvel ezelőtti, 20 esztendős jubileum megemlékezéseinek a szavai. Azok a sok küzdelemben megélt tettrekészségre és kitartásra hívták fel a figyelmet, mindezt természetesen a hála jegyében említve, hiszen a Szentháromság Isten gondviselő szeretetét dicsérték. Nem is lehetett mást tenni, hiszen eközben folyamatosan haladtak a „belső” munkálatok is, amiket mi – Krisztus gyermekei – szolgálatoknak nevezünk és amelyek nélkül nem lehet élő gyülekezetről beszélni. De ez a 25 év bizony egy másik fajta építkezést is lehetővé tett, mi több, megkoronázta és a krisztusi hűség jegyében megpecsételte a templom építésének folyamatát. Mert mit ér az épület, ha nincs benne élet? Mit ér a kórház, ha nincs benne gyógyítás és gyógyulás? Mit ér az iskola, ha nem az ott lévők tanítása zajlik, s mit ér a templom, ha ott nem a bűnbe esett embernek a bűnbocsátó Istennel való találkozása, azaz nem megtérés és újjászületés történik?
Ezt az isteni igényt már a régi imaházban is hallották a régi „széchenyikertiek”, amikor Révész Imre püspök 1948. november 21-én ezt mondta, hogy „Magad is tudjad, gyermekedet is tanítsd meg rá, a világban is tégy róla bizonyságot, hogy a megtérés és újjászületés éppúgy elválaszthatatlanok, mint a napfény és a napmeleg…”
Százak és ezrek tudták meg és élték át ezt a lényeget. Meghatódva emlékszünk vissza és itt most újra megköszönjük azok életét és szolgálatát, akik már nem, vagy most nem lehetnek közöttünk és boldogan nézünk azokra, akik itt vannak. Dicsőség értetek Istennek!
S igen hálásak lehetünk az „utódokért”, gyülekezetünk jelenének főszereplőiért is! Akik még ha apróbb szárnycsapásokkal is, de igyekeznek követni a templomépítő atyák nagy szárnycsapásait és jó példáját. Így kezdődött el 2020 év végén ennek a templomnak a felújításáról való gondolkodás; hiszen a 25 év, az 25 év, még a mi templomunk felett sem múlt el nyomtalanul. Hányan kérdezték meglepődve, hogy azt a szép templomot, amit nemrégen építettek, már újítani kell? Igen. Nem az új lelkész hóbortja, vagy a karantén okozta bezártságból fakadó szövődmények miatt, hanem az idő és az időjárás káros hatásai és az ebből fakadó kötelességérzet érlelte meg ezt a különös beavatkozást, ami által új ruhát kaphatott a mi lelki házunk.
Köszönjük a folyamatban élen járóknak és a kivitelezőknek amelyek által templomunk, hivatalunk, gyülekezeti házunk, és minden önkéntesnek, akik segítségével a kerítésünk is megújulhatott.
Nem történt különös dolog, csak az, hogy igyekeztünk komolyan venni Ézsaiás szavait. Falakat emelni, azaz építkezni, megújítani ennek az István király téri oázisnak az épületeit. Mert az építkezésnek, és a felújításnak folytatódnia kell! Hogy itt sokaknak, s benne nekünk, legyen – itt legyen a folytatás! Ennek jegyében zajlottak istentiszteleteink, gyermektáboraink, s minden hétközi rétegalkalom.
Igen, kedves egybegyűltek, szeretett hálaadó gyülekezet, mindezt a folytatás reményében végeztük el. Erre tanítja az István király térieket István király munkássága és hitvalló eleink élete! Krisztushoz még mindig és folyvást közelednünk kell!
Semmilyen más közeledés nem befolyásolhatja gyülekezetünk épülését, csak ez az egy. Krisztushoz közeledjetek! Minden más reláció elképzelhetetlen, mert Krisztusban van az alap, Ő az alap, akire életünket építve, a megtérés és az újjászületés nélkülözhetetlen isteni igényével kell élnünk. Ezzel jelenlétünk igazolja, hogy számunkra ez a templom nem egy múzeum, nem élettelen téglák rendezettsége, hanem oázis.
Kedves Széchenyi kertiek! Folytassuk hát Krisztussal!
Lovász Krisztián
lelkipásztor
